Személyes helyzetjelentés egy vidéki orvosi egyetem keresztféléves orvostanhallgatójával
Mi az, amiben szerinted egy átlagos orvostanhallgató jellemzőit viseled magadon?
Elsőként az, hogy maximalista vagyok. Ez átlagban elmondható szinte mindenkire, aki ide jár. Szerintem nagyon kevés olyan hallgató van, akire ez nem igaz.
Szerinted minek tudható be ez a maximalizmus? A rendszer kényszeríti rátok, vagy pedig eleve már egy ilyen attitűddel érkezett mindenki?
A baráti körömben szerintem, aki nem volt az, az azzá vált, de csak azért, mert az első pár évben a legkisebb részletekbe menően kérdeznek minket a vizsgákon. Így automatikusan arra áll az agyad, hogy ezeket a kis morzsákat megtaláld, mert utána ez az, amivel át tudsz menni. A felsőbb évfolyamokon pedig a lényeget kérdezik, és szerintem emiatt sokan szenvednek. Mert az eddiginek az ellentétét kell most csinálni.
Szóval a maximalizmus az egyik. A másik szerintem az, hogy az identitásoddá válik az egyetem egy kicsit.
Ez mit jelent?
Úgy értem, hogy az orvosi egyetemen kapsz egy hivatásos identitást is, mert hogy elég egyértelműre van véve a karrier utad.
Ugyan sokfajta specializációt választhatsz, de azért mész mégiscsak orvosi egyetemre általában, hogy praktizáló orvos legyél. Alapvetően egy állami rendszerben fogod mindenképpen kezdeni a munkádat. Az út sokkal kiszámíthatóbb, korlátozottabb, mintha mondjuk egy gazdasági egyetemet végzel. Az ott szerzett diplomáddal sokkal több felé tudsz menni.
Emiatt egyfajta, egységesebb identitást kaphatsz itt.
És ebbe az identitásba mi fér bele? Ha címszavakat kellene mondani, akkor ez az identitás mit tartalmaz? Milyen képességekkel vagy erőforrásokkal kell rendelkezni?
Hú, ez egy nagyon nehéz kérdés.
Most nem biztos, hogy a tutit fogod mondani, hanem azt, ami most éppen benned van: ha így magadra tekintesz, mivé alakultál?
Én már nem érzem annyira az identitásomnak, őszintén. Régebben sokkal erősebb volt ez az érzés.
Ami nagyon jellegzetesen összefonódik mindannyiunkban, azt inkább hivatástudatnak mondanám. Ilyet talán még a tanároknál lehet látni. Ha azokra a barátaimra gondolok, akik másfajta szakmában vagy egyetemet végeztek, náluk nem látok ilyesmit.
A hivatástudat mit követel meg tőled, tőletek- orvostanhallgatóként?
A szupervízió jól tud támogatni minden segítőszakmát, és az orvosi az egyik legfontosabb segítőszakma. A nehézségek kimondása, felvállalása, vagy a gyengeség, az elakadás: ez például ebbe az identitásba beletartozik-e?
Nem, nem. Látunk egyfajta mintát a klinikusoktól, vagy a kórházban dolgozóktól, és én azt például megfigyeltem, hogy sok mindenki elkezdi felvenni ezt a tanult mintát.
És nagy baj, hogy nálunk- legalábbis én ezt így érzékelem- az orvosok rá vannak kényszerítve arra, hogy tanítsanak, és nem azért tanítanak, mert ők szeretnének tanítani, hanem azért, mert a rendszer ezt követeli tőlük. Ha a klinikán akarsz dolgozni, akkor tanítanod kell. Ez a helyzet se nekik, se nekünk, hallgatóknak nem jó. Mivel erős a hierarchia, ezért visszajelzésre nincs mód. És azt kell mondjam, hogy már nemcsak felület nincs ehhez, hanem lassan már igény se.
És merészség?
Szerintem, hogyha ennek lenne jobban kultúrája, akkor lenne.
Ami még nagyon feltűnő és különbözik más hivatásoktól, az a kiégés problémája. Hatalmas.
Valójában ebben a rendszerben az emberi tényezők kevésbé fontosak.
Ezt hogy érted, miből adódik ez?
A tehetetlenség érzése nagyon erős.
Nincsen feedback. Akkora a nyomás, a rezidens évektől kezdve már, hogy a személyiségedet szinte ki kell kapcsolnod, hogy bírj a mindennapokban helyt állni.
Mit kezdtek azzal, hogy nincs kinek, nincs platform elmondani, akár panaszkodni, akár kritikát megfogalmazni, akár javaslatot?
Szerintem ez elég korán kezdődik, tehát én ehhez nem is az orvosképzést hoznám, hanem már gyakorlatilag az általános iskolát.
Nekem szerintem ott volt először ilyen érzésem.
Milyen támogató rendszeretek van/ volt az elmúlt években?
Szinte semmi. Azt tudom, hogy van egy pszichológusi háló nálunk. Ha jól emlékszem, három alkalommal lehet ingyenesen igénybe venni.
Nekem nem volt szerencsém anno, nem segített, amikor igénybe vettem. Talán kezdő pszichológus volt az illető vagy egyszerűen csak nem voltunk egymásra hangolódva.
Ezen kívül vannak ún. érzékenyítő órák beépítve a tanrendbe fél évente.
Ez pontosan mit jelent?
Pszichológia, magatartástudomány.
Ez a betegekkel való foglalatosság jegyében?
Hivatalosan, igen. Például hogyan közöljünk rossz hírt, ilyesmi
Már nem emlékszem rá pontosan, félévenként talán ötször 45 perc vagy másfél óra.
Nem éreztem soha, hogy ez annyira hasznos lenne.
De én amúgy az orvosokon azt látom, hogy bekerülsz a rendszerbe, és akkor majd valahogy megszokod.
És mindenki így magának kitalálja a túlélési stratégiáját?
Szerintem igen, legalábbis én ezt látom, de közben meg vannak jó példák, mert például az egyik barátnőm, ő most Veszprémben dolgozik, és náluk minden hónapban van Bálint- csoport. Az egy szuper jó dolog. De ez nem egy átlagkórház.
Neked mik voltak azok a történések az egyetemen, feszültségek, amik leginkább megterhelőek voltak a számodra?
Az első három évben nagyon-nagyon összetartó volt a tanulócsoportom, és nagyon sok program volt, és akkor utána a negyedéven- nagyon szétmentünk. De ez mindenkinél más, gondolom.
Ami nagyon megterhelő még, mert folyamatos bizonytalanságot okoz- az az, hogy nincs mentorunk. Mivel minden héten más tartja az órákat, ezért nem tud kialakulni a tanárokkal olyan kapcsolat, hogy fel tudunk rá nézni, és látunk egy példát, hogy oké, amúgy ezt a szakmát csinálja, hogyan lehet ezt jól csinálni. Olyan valaki, aki egyrészt segíti a tanulmányaidat, másrészt pedig, akiben látod közelebbről a praktizáló orvost is. Ez nagyon hiányzik. Gazdátlanok vagyunk…
Mire lenne szükséged mentálisan és szakmailag?
Nehéz erre válaszolni, mert rendszerszintű problémák vannak szerintem, nem tudok egyet kiemelni, mert jön vele a többi.
A mentortanárt már említettem. Elsősorban emberileg lenne fontos. Egy személy, aki támogat, ha kell. Akinél nem érzem, hogy „darab – darab”
Meg látsz példát arra, hogy oké, ő itt van: jó példa arra, hogy nincs kiégve, jó fej, van családja és szereti a munkáját is- például. Akkor ez egy megerősítés arra, hogy ezt lehet ép ésszel is csinálni.
Nagy megtartó ereje van annak is, ha megvan a közösséghez tartozás érzése is. Az első három év a tanulásé-ekkor szinte semmi másra nem volt időm-, de utána olyan jó lett volna/ jó lenne egy jó kis csapathoz tartozni. Ami nem arról szól, hogy egyetem- kórház, hanem más terepei is vannak az együttlétnek.
Tagja vagyok önkéntes szervezeteknek. Ezek engem megtartanak, meg kivesznek abból a burokból, amit a képzés jelent. De ezt én kutattam fel magamnak.
Nekem speciális a helyzetem, mert egy nagy krízis után vagyok, félig márt kint vagyok ebből a rendszerből. Azt is mondhatnám, hogy sokkal kevésbé függök már tőle, mint sok más csoporttársam. De tudom, hogy ha annak idején, amikor a vívódásaim elkezdődtek, lett volna olyan kör, ahol őszintén meg tudom osztani a kételyeimet, ahol azt érzem, hogy nem vagyok egyedül, akkor sokkal könnyebben tudtam volna megélni a helyzetemet és nem éreztem volna annyira elveszettnek magam.
Ma már sokkal erősebbnek és tudatosabbnak érzem magam.
De én szerencsésnek mondhatom magam.
A csoporttársaim egy részét viszont féltem egy kicsit: nagyon be tudja darálni a rendszer az embert. Jó, ha időnként megfogalmazhatjuk a kérdéseinket, kételyeinket.
